Lezárult egy korszak Bőle Lukács életében, a magyar bajnok és kupagyőztes játékos ugyanis befejezi élsportolói pályafutását. A labdarúgó csapatunk színeiben mutatkozott be az NB I-ben, majd ez év januárjában, 12 év után hazatért, de egészségügyi okok miatt nem tudott pályára lépni. 

– Végleges a döntés?
– Valószínűleg az élsportnak vége, azt viszont nem tudom megmondani, hogy fogok-e még focizni amatőr szinten. Vegyes érzelmek vannak bennem. Amikor kimegyek egy Rákóczi-meccsre, jó látni a csapatot, csak közben rossz, hogy én nem lehetek ott a pályán. Az elmúlt két évben sok minden utalt arra, hogy eljön az a pillanat, amikor meghozom ezt a döntést. Egyre többször éreztem, hogy nem biztos, hogy bírja a lábam. Most, a műtét után egyre jobban vagyok, és ilyenkor persze megfordul az ember fejében, hogy talán mégis meg kellene próbálni, de mindig emlékeztetem magam arra, hogy miért jutottam el idáig. Amikor már egy edzésen sem tudsz úgy részt venni, hogy élvezd, hanem azon gondolkodsz, mikor fogsz újra megsérülni, az nagyon sokat elvesz a futball öröméből. 

– Milyen érzés volt felkelni másnap azután, hogy meghoztad ezt a döntést?
– Nem volt éles váltás, mivel ez már hosszabb ideje a levegőben volt. Amikor Szentlőrincen elköszöntem, már akkor eldöntöttem, hogy nem szeretném folytatni. Ezt követően keresett meg Jeney Gyula, és úgy éreztem, adnom kell még egy esélyt magamnak, ráadásul ott, ahol annak idején elkezdődött minden. Szerettem volna még egy-két jó szezont játszani, és segíteni a csapatnak abban, hogy feljusson. Sajnos azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettük volna.

– Van benned emiatt hiányérzet?
– Ha nem lettem volna ilyen egészségi állapotban, ha nem kellett volna műteni, és tényleg jól éreztem volna magam az edzéseken, akkor még most is fociznék. Mindig úgy voltam vele, hogy amíg élvezem, addig játszom. Csakhogy egyre rövidebbek lettek azok az időszakok, amikor tényleg élvezni tudtam a futballt, folyamatosan azzal kellett foglalkoznom, hogy ez fáj, az nem jó, ezért nem tudok edzeni, megint rehabilitáció vár rám, így az már inkább szenvedés volt. Ez demoralizáló tud lenni. A Rákóczinál is sokszor a rehabilitációs szobában találtam magam, miközben a többiek edzettek. 

– A májusi műtét jelentette a fordulópontot?
– Gyakorlatilag igen. A májusi térdműtét után egy hat-nyolc hónapos rehabilitáció várt rám. Akkor döntöttem el, hogy befejezem, mivel annyira ismerem már a testemet, hogy tudtam: ez nem egyszerűen arról szól, hogy újra felépítem magam, és minden rendben lesz. Éreztem, hogy egyre többször, egyre több helyen jelentkeznek problémák, és emiatt inkább a civil életemre szeretnék koncentrálni.

– Mit szólt a döntéshez a családod?
– Az elmúlt években, amikor egy-egy sérülés miatt nem tudtam játszani, az lelkileg is nagyon megviselt. Nyilván ilyenkor a kapcsolatom a családommal sem ugyanolyan, mint amikor minden rendben van és boldog vagyok. Alapvetően mindig támogattak, elfogadták, hogy a foci az első. Amikor másik városban játszottam és hetente csak kétszer-háromszor mentem haza, az senkinek sem volt könnyű. Úgy vagyok vele, hogy jó lenne még mezt húzni, hétvégén pályára lépni, csak ott van bennem a kétely, hogy képes lennék-e huzamosabb ideig egészséges maradni.

– Sok szurkoló szerint, ha egészséges vagy és végigjátszod a tavaszi szezont, akkor a Rákóczi bajnok lett volna. Mit szólsz ehhez?
– Ha egészséges lettem volna, akkor én is úgy gondolom, hogy bajnok lehetett volna a Kaposvár. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.

– Ha visszatekintesz a pályafutásodra, maradt benned hiányérzet?
– Mindig úgy voltam vele, hogy amit elértem, azt büszkén vállalom, de soha nem voltam teljesen elégedett. Egy mérkőzés vagy egy szezon után is sokszor azt gondoltam: rendben, nem volt rossz, de lehetett volna jobb. Mindig azt kerestem, hogyan lehetne még többet, még jobbat elérni. Próbálom megbecsülni azt, ami megadatott és hálás vagyok érte. Sok minden történhetett volna másképp az életemben, és akkor lehet, hogy ez az egész pályafutás sem adatott volna meg. Utólag könnyű okosnak lenni. Bizonyos döntéseket lehet, hogy máshogy hoztam volna meg, de mindaz, amin keresztülmentem, formált olyanná, amilyen most vagyok.

– Milyen most a mindennapi élet futball nélkül?
– Gyorsan telnek a napok, hiszen a két kisgyermekem igen leköti a figyelmemet. Most, hogy elkezdődött számukra az iskola, valamivel több időm van, így kondizom, vagy biciklizek, minden nap sétálok a kutyával, és a ház körül is rengeteg mindent megcsinálok. Most végre meg tudok csinálni olyan dolgokat is, amelyekre korábban egyszerűen nem volt időm. Emellett van egy vállalkozásom is, amelyre most több időt és figyelmet tudok fordítani. 

– A végére jöjjön néhány gyors kérdés. Ki volt a legjobb edző, akivel együtt dolgozhattál:
– Szerhij Rebrov.

– Ki volt a legjobb játékosa, akivel együtt futballoztál?
– Gera Zoltán, bár nem játszottam vele sokat, mert amikor a Fradihoz kerültem, ő nem sokkal később visszavonult.

– El tudnád képzelni magad edzőként?
– Egyelőre nem.